A 2026-os év élőhelye a fáslegelő
Általánosan elmondható, hogy az erdő és gyep találkozásánál fekvő, átmeneti élőhelyek jóval több növény- és állatfaj számára nyújtanak otthont, mint egy-egy homogén élőhelytípus. A fás legelők biológiai sokfélesége számottevő minden élőlénycsoport esetében – közel 1500 fajt regisztráltak – mindemellett esztétikai, tájképi élményt nyújtanak. Annak ellenére, hogy emberi tevékenység hatására jöttek létre, erősen megfogyatkozott erdősztyepp fajok megtelepedését biztosítják, melyek fennmaradásának záloga az állattartó tevékenység folytatása.
A fás legelők jelentősége a XX. századra csökkent olyan egyéb területhasználati formákkal együtt, mint az erdei legeltetés, legelőerdők és a makkoltatás. Habár a természetvédelem kiemelt célkitűzésként kezeli ezen élőhelyek megőrzését, napjainkban a fenntartásuk korlátokba ütközik az állattartás visszaszorulása és a földterületek jogi szabályozása miatt. Holott a fás legelők hordozzák azt a hagyományos ökológiai tudást, mely a biológiai és kulturális örökség meghatározó eleme.
1. ábra: Beerdősült fás legelő Veszprémfajsz közelében
2. ábra: Fás legelő Örvényes környékén (Balaton-felvidék)
Fás legelők kutatástörténete
Az erdei használati módokkal kapcsolatos első magyarországi összefoglaló könyvet Hegyi Imre (1978) írta. A XX. század elején Oroszi (1995, 2005) munkái felbecsülhetetlen jelentőségűek a témában ( 2009). Az utóbbi években Hartel & Plieninger (2014) által szerkesztett könyv, illetve Hartel et al. (2013+) cikke átfogóan elemzi az európai fás legelők helyzetét és jelentőségét. Az 1990-es évek közepétől már a hazai természetvédelem látókörébe kerültek.
A fás legelő fogalma és jelentősége hazánkban
Az 1996. évi LIV. törvény 6 §-a (1/c bekezdés) vezeti be a fás legelő fogalmát, mely szerint „fás legelőnek kell tekinteni az olyan legelőterületet, amely a miniszter által rendeletben meghatározott fajú fák idős korára várható korona vetülete által egyenletes elosztásban legalább harminc százalékban fedett” (Saláta et al. 2007).
Külön élőhelytípusként szerepel az Általános Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Bölöni et al. 2011) kategóriai között „P45 – fáslegelők, fáskaszálók, gesztenyeligetek” néven a következő definícióval: „Emberi használattal, legeltetéssel és/ vagy kaszálással kialakított fás – gyepes élőhelyek”. Az egyes fák közötti távolság esetenként 100 méternél is több, ami jellegzetes, terebélyes lombkorona kialakulását teszi lehetővé (Haraszthy et al. 1997). A fák szinte mindig alacsonyan elágazók, sokszor földig ágasak, ritkán haladják meg a 20 méteres magasságot. A fák minimális átmérője 30-40 cm, de elérheti az 1 métert is, ahol a jószágok menedéket találtak a déli órákban és a nyári nagy melegekben. Hagyományosan 100 m2-en egy, esetleg kettő fa található.
A fás legelők jelenlegi országos kiterjedése mintegy 5500 ha. Az egyes fás legelők mérete a 10-20 hektárostól a több száz hektárosig terjedhet. Legnagyobb mennyiségben a Dél-Dunántúlon, a Mecsekben, a Zalai-dombságban és a Dráva-síkon fordulnak elő (Varga – Bölöni 2009).
A fás legelők egyúttal értelmezhetők területhasználati módként és élőhelytípusként is. Ahol kisebb-nagyobb facsoportok, cserjések vagy magányosan álló idős, több száz éves fák mozaikolnak gyepterületekkel, tisztásokkal. A gyep és erdő kettőssége igazi kincset jelent az élővilág szempontjából, hiszen az erdei és mezei fajok egyaránt megtalálják itt életfeltételeiket. Az egykori erdőssztyepp pusztákhoz hasonló, kisebb erdőfoltok és nyílt, füves területek váltakozása jellemzi [1]. Fajgazdagságuk mellet nem elhanyagolhatatlan kulturális, múltidéző, hagyományőrző szerepük sem. Kialakulásuk és jellegük az ember állattartó tevékenységének köszönhető, mely a 19. századig általánosan elterjedt volt a Kárpát-medencében. A fás legelő helyes, ősi használatának tudása felelősséget kíván, ahol a természet szövevényes rendszerének ismerete és tisztelete elhanyagolhatatlan a pásztorok, gazdák részéről. A hagyományos legeltetési rendszer során a legeltetés színtere az erdőkre is kiterjedt, melynek már évezredes múltja van a Kárpát-medencében (Andrásfalvy 2007, Hegyi 1978, Varga–Bölöni 2009). Az erdősült tájakra jellemző hagyományos tájhasználati forma (Andrásfalvy 1993, Paládi–Kovács 1993). Az erdők legeltetésére, a fák védelmére, illetve irtására vonatkozó szabályozások az 1500-as évektől élnek hazánkban, viszont csak 1853-ban kezdték el szabályozni az erdei haszonvételeket. Ekkorra már a vágásterületeken 5-6 évig nem legeltettek a sikeres felújulás érdekében (Saláta et al. 2009).
A fás legelők leggyakoribb idős, terebélyes fáit gyümölcsfák vagy tölgyfajok alkotják a termés emberi, illetve a makk disznókkal történő hasznosítása folytán (Varga–Bölöni 2009). Legelő állatok vonatkozásában az 1970-es év vízválasztónak mondható, mivel egészen addig a szarvasmarha és a sertés volt a legjellemzőbb, ezt követő években pedig a sertés külterjes legeltetése megszűnt, a szarvasmarha istállóba „került”, és felváltotta helyüket a juhlegeltetés (Varga et al. 2016). A magyarországi háziállat állomány az 1980-as évek elejétől csökkenést mutat, mely a rendszerváltás idején érte el mélypontját. Ekkorra mintegy felére esett vissza a szarvasmarha tartása, és a háztáji helyett a nagyüzemi tartás vált elterjedtté, ami számos legelő felhagyását jelentette. A már nem használt legelők 5-10 év alatt ligetes erdőtársulásokká alakultak (Haraszthy et al. 1997).
Sokszor összemosódik a köztudatban a fás legelő és a legelőerdő fogalma, melynek elkülönítésére Márkus (1993) tesz javaslatot, miszerint a legelőerdő összetétele 25% fa és bokor, 75% legelő, a fás legelők esetében pedig 5% fa található a területen (Saláta 2009).
- ábra: Fás legelők és legelőerdők (egykori és mai) elterjedése hazánkban (Varga – Bölöni 2009).
Szöveg és fotók: dr. Sinigla Mónika
